Elborult, beteg, és tagadhatatlanul brilliáns. Mindez könyvben és filmen egyaránt. Adott egy diktatúra, ahol a kormányzat rendszeresen kisorsol egy "szerencsés" osztályt, akiket kiküldenek terepre, hogy gyilkolják le egymást. A végén csak egy maradhat, mint a Hegylakóban. Eleinte persze a srácok nagyon nem akarják a spanokat kinyírni, dehát kénytelenek egymás torkának esni, ha ugyanis lejár az egynapos időlimit, nemes egyszerűséggel mindenkit felrobbantanak, a speciálisan felszerelt nyakörvek segítségével, ami egyben nyomkövető is. Tehát ha megpróbálnál megszökni szintén felrobbansz. Aranyos, nem? Ez kb.tipikusan olyan történet, amiben túl nagy mélységeket nem szabad keresni, de egyszerűen ledöbbensz a duvaságán. Az egész roppant egyszerű: erőszak, brutalitás, vér, gyilkolás nagykanállal. Takami Kósun regénye mégsem kategorizálható az egykalap gagyi ponyvák közé, hiszen olvasása közben kb. azt érzi az ember, hogy nem lehet letenni. Azt gondolná az ember, hogy csak a beteg, korcs lelkületű személyiségeknek való a mű, de nem. Rendkívül szórakoztató!
A könyv filmes adaptációján felfedezhetőek a keleti filmművészet tipikus jelei, amelyek igencsak szokatlanok lehetnek az amerikai popcorn mozikon edződött népeknek. Noha általában nem várható egyik átirattól sem, hogy teljesen visszaadja a könyv hangulatát és sztoriját, de itt szerintem nagyon nem sikerült. Természetesen fröcsög a vér és kendőzetlenül mutatnak minden erőszakot, nem erről van szó, csak egyszerűen nem jött be. A második részt pedig még nem láttam. Előbb a könyv és utána a film, ízlés szerint. Kill, or be killed!
Utolsó kommentek